-Nem vagyok állat! – kiáltotta a rabszolgalány torkaszakadtából. – Nem pároztathatnak engem csak úgy, mint egy kutyát vagy lovat! Nem vagyok tenyészkanca! – Felindultságában először saját, otthoni nyelvén sikoltozott, majd észbe kapott, és megismételte tört franciasággal. A „tenyészkanca” nem jutott eszébe franciául. Angolul még nem tudott.

Alig egy-két hónapja volt rabszolga, ő sem tudta pontosan, mennyi ideje ragadták el afrikai hazájából. A hajón, ami az Újvilágba hozta, még nem is volt annyira rossz. Bár a rabszolgákat egy szűk raktérbe tömörítették össze, az étel silány volt, és néhányukat meg is verték, de legalább a sajátjai között lehetett. Ám mióta kikötöttek, már a 3. gazdánál járt, nem beszélte a nyelvet és nem ismert senkit. Franciául is csak pár szót tudott, amit az előző gazdánál tanult, de nem töltött ott elég időt, hogy rendesen megtanulhassa a nyelvet.

Most meg be akarták kényszeríteni egy fészerbe, ahol egy vadidegen férfi várta egy szál ágyékkötőben, hogy meghágja, hogy majd gyerekük szülessen. Na, azt már nem! Sikoltozott hát, rúgott, karmolt, harapott, menekülni próbált. Eleget bántották, alázták az elmúlt hetekben, és ő megpróbálta tisztességgel viselni a sorsát, de ami sok az sok!

- Gyere csak be bátran. – mondta a nagydarab, robosztus férfi. – Nem esik bajod.
A lány annyira el volt foglalva a saját pánikjával, hogy egy ideig fel sem fogta, hogy a férfi a saját nyelvén beszél hozzá, nem franciául, és nem azon a keveréknyelven, amit a különböző területekről érkezett rabszolgák használnak egymás között.
- Érted, amit mondok? – kérdezte a férfi. – Nem bántalak!
A lány meglepetésében abbahagyta a ficánkolást, és a fogvatartói egy mozdulattal belökték a fészerbe.
- Aztán csak kedvesen, Ruphus! – kiáltottak a férfinak. – Szűz még a lelkem! – röhögtek, és rájuk zárták az ajtót.
- Új vagy még, ugye? – kérdezte Ruphus.
- Igen. – szipogta a lány. – Most te… mi… fogunk…? – hebegett kérdőn.
- Nem. – mosolygott a férfi sejtelmesen. – De ezt nekik nem kell tudniuk. Ehelyett megszöktetlek.
- Mit csinálsz? – nézett a lány meglepetten.
- Nem tévedtél nagyot a tenyészkancás sikoltozásoddal, bár tartok tőle, hogy ezt rajtam kívül senki nem értette. Én vagyok itt a helyi tenyészmén. Bevallom őszintén, rabszolgaként egy ideig hízelgett, hogy szebbnél-szebb lányokat hoztak nekem, és a feladat is kellemesebb, mint a gyapotföldeken állni a tűző napon. Ráadásul a legtöbb lány… hát, nem akarok dicsekedni, de te vagy az első, aki tiltakozik. De nem vagyok állat, sem szörnyeteg. Én nem szökhetek meg, túl jól ismernek a környéken, de neked még van esélyed. Hallottál már az indiánokról?
- Szörnyű népek, veszélyesek és embert esznek.
A férfi felnevetett. – Érdekes, a fehérek ugyanezt gondolják rólunk is. Ahogy az afrikaiak is sokfélék, úgy az indiánok között is vannak jók és rosszak. Él itt egy törzs nem messze, kifejezetten barátságos népek, és legalább annyira utálják az ültetvényeseket, mint te ebben a pillanatban. Most eljátsszuk, hogy megtörtént, aminek meg kell történnie, és utána azt mondom nekik, hogy magamnál akarlak tartani, mert még … hát szükségem van rád kétszer-háromszor. Ezzel nyerünk egy pár napot. Ma még szigorú őrizet alatt leszünk, de holnap már lanyhul az érdeklődésük, holnapután éjszakára meg alig fognak velünk törődni. Kit érdekel két bagzó macska, nem igaz? – kacsintott.

Minden úgy történt, ahogy Ruphus mondta: egy kicsit dulakodtak, hogy elég zilált legyen, egy kicsit megvágta a lábujját, hogy legyen vér, amit felmutathat, és valóban hagyták, hogy vele maradjon három napig – pontosabban a szökés éjszakájáig. Minden élelemből, amit vittek nekik , eltette a felét, és amikor Ruphus elérkezettnek látta az időt, kibújt a fészer elrothadt deszkáján át és csak futott, futott egy órán át. Mire megvirradt, és észrevették, hogy eltűnt, már mélyen benn volt a sűrű erdőben, ahol sehol nem talált rá. Az első napon fáradhatatlanul menetelt, csak enni állt meg néha. A második napon eltévedt, és kezdett kétségbeesni, egyre nehezebben lépkedett. Délután azonban egy vízesésre lelt, ahol felfrissülhetett – és a helyzet máris jobbnak tűnt. Követte a folyót felfelé, és a harmadik napon, fáradtan, elgyötörten megérkezett az indián faluhoz, ahol a legfurcsább, legkülönlegesebb népekkel találkozott. Nem értette a nyelvüket, nem ismerte a ruhájukat, szokatlannak találta az arcukat, de kedvesek voltak, enni adtak, és kézzel-lábbal mutogatták, hogy szabad. Maradhat, ha akar, de el is mehet, ha úgy tetszik.

A lány gyorsan megszerette a törzs tagjait, és hamarosan már majdnem otthon érezte magát.
Szíve mindig is vissza fogja húzni Afrikába, de a lelke immár igazi amerikai indián.

A Vízesés című képet -ide kattintva- vásárolhatod meg!

Nagy Tímea  *  webszovegek.hu