A Királynő és a színek

Megint vihar volt, immár negyedik napja. A Királynő a szürkeségben lépkedett, a hamu csak úgy kavargott az arca előtt. Hiába takarta el fátylával az orrát és a száját, úgy érezte, hogy a finom szemcsék mindenét eltömítik. Könnyezett, szipogott, és királynőhöz nem méltó módon krahácsolt.
- Felség, most már tényleg vissza kell mennünk.
- Nem lehet. A prófécia szerint ma kell megtalálnunk.
- A próféciák tévedhetnek.
- Ez a prófécia nem. Lángbetűk vezettek a Nagy Vihar éjszakáján, éppen tíz évvel ezelőtt. Igaznak kell lennie.
- Felség, az életét kockáztatja. Megfullad a hamutól.
- Ez csak egy vihar. Számtalan ilyet átéltünk már.
A királynő leguggolt, és kezével megpróbálta kitapogatni, hol kezdődik a talaj, milyen magasra tornyozódott fel a puha hamu. Beletúrt, de nem talált mást, csak szürkeséget és köveket. A hozzá legközelebb állókat is alig látta.
- Jól van – sóhajtotta. – Menjünk.

Az épületbe belépve megcsapta a párás meleg, sokszáz ember kipárolgása. Reménykedve húzódtak össze a nagyteremben, és ő nem tudott semmi vigasztalót mondani neki. Könnyek szöktek a szemébe, de kihúzta magát, és megpróbált a végigmondani, amit kellett.
- Ötven év telt el azóta, hogy eljött a Második Nap, mely elpusztította a világot. A Földön szinte mindenki meghalt, alig maroknyian maradtak. Mi mind a Túlélők leszármazottai vagyunk, a vérünkben van a kitartás, a szívósság.
Tíz évvel ezelőtt egy Jelet láttam, ami azt mondta, hogy a mai napon megváltozik az életünk. Ti mind hittetek bennem, és Királynővé választottatok, hogy visszavezesselek titeket az életbe. Felmentem ma a viharba, hogy megkeressem a jelet, amelyre annyit vártunk, de nem találtam semmit. Én azonban nem tekintem ezt kudarcnak. Hiszem, hogy a jel ott van, csak a hamutól nem láthattam. Felmegyek holnap, és holnapután, és azután is, és minden nap, amíg meg nem találom, amit keresünk.  Az életet.
Beszédét előbb döbbent csend fogadta, majd valaki felzokogott a háttérben. Az emberek halkan mormoltak. Azért választották meg, mert hittek benne, és most elbukott. Tudta, hogy hatalma megingott, és egy pillanat alatt elveszítheti. Nem akarta, nem volt képes megvárni, hogy mi lesz most. Visszavonult szobájába, és leült az ágy szélére.
A szobája semmivel nem volt fejedelmibb, vagy fényűzőbb, mint a többi lakrész az épületben. Vastag, szürke falak, vékony priccs, egy asztal, egy szék. Az egyetlen luxust a könyvek jelentették: volt néhány könyve még a Második Nap előttről, ritka kincsek, melyeket kutatásai során talált. A Túlélők szerint régen ezrével nyomtatták őket, és bárhol lehetett kapni, de mára a legtöbb elégett. Ezekből ismerte meg a színeket, ezekből tudta, hogy az élet másmilyen is lehet.
Úgy érezte, nem bír itt maradni. Nem bírta már az örökös bezártságot, nem bírta az állandóan nyirkos, bűzös levegőt, nem bírta a szintetikus, híg tápot, amit gyerekkora óta evett. Valamit csinálnia kellett.

A szekrényéből előkereste azt a ruhát, amit még megválasztása előtt viselt: a közemberek egyszerű, szürke egyenruháját. Gyorsan belebújt, rávette a vegyvédelmi egyenruhát, a csuklyát a fejébe húzta, és kiosont a vitatkozó tömeg háta mögött. Nem állt meg, hogy meghallgassa, hogy áll a szénája. Látta, hogy az őrök is a tömegben vannak, ezért – a kulcsok birtokában – feltűnés nélkül kiosonhatott a zsilipeken.

A felszínen a vihar elállt. Az ég szürke volt, mint mindig, a földet vastag szürke hamu borította, mint mindig, a láthatáron pedig nem lehetett eldönteni, hogy hol kezdődik az egyik, és hol a másik. A levegő azonban tisztább volt, már méterekre el lehetett látni.
És valahogy más volt minden. Világosabb. Nem tudta volna megmondani, honnan jön a derengés, mintha körülvette volna. Kereste a forrását jobbról és balról – hátha csak felkapcsolták a reflektorokat, őt keresve – de semmit nem látott. És akkor felpillantott, oda, ahol állítólag régen az ég volt, és valami hihetetlen dolgot látott. A legszebb dolgot a világon. Kéket. Nem azt a kifakult szürkéskéket, amit odalenn viseltek, hanem a leggyönyörűbb színt, ami csak létezhetett. Egészen pici volt a kék, a hüvelykujjával ki tudta takarni a foltot, de határozottan kék volt.
- Hát ez az ég! – gondolta magában. Sírt és nevetett egyszerre, csak állt ott és bámulta megbabonázva.

Amikor végre elszánta magát, hogy visszainduljon, és elmondja mindezt a népének, megbotlott egy kőben és térdre esett. A teste felkavarta a hamut, és vele együtt még valamit. Kis, szürke valamik szálltak el a keze mellett, puhábbak, mint a szintetikus gyapot, amivel a ruháikat bélelték. Lenézett, és valami mást látott. Zöldet. A tetején a szürkével. Leguggolt, hogy jobban megnézze, mi lehet ez.
- Pitypang – mondta a vénségesen-vén Túlélő, aki mellé lépett. – Azt hittem, már soha nem látok ilyet. Felség, az őreid nagy erőkkel keresnek, azért jöttem, hogy figyelmeztesselek.
- Tehát vége.
- Nem – mondta a Túlélő, és a virágra nézett. – Most kezdődik.

A fali képet - ide kattintva - tudod megvásárolni

Nagy Tímea  *  webszovegek.hu