A parton

2017. december 8.

- …és ahogy korábban is mondtam, itt élnek a legenda szerint a selkie-k. – mesélt tovább Greg skót akcentusával. – Más néven fókatündéreknek is nevezik őket: fóka alakban élnek, de néha kiúsznak a partra, leveszik fókabőrüket, és gyönyörű nőkként táncolnak. Ha egy férfi meg tudja szerezni egy selkie bőrét, akkor a tündér nem tud visszaváltozni, hozzá megy feleségül, de örökkön-örökké a tenger után fog sóvárogni. Nem összekeverendő a kelpie-vel, ami viszont bármilyen formában megjelenhet, leggyakrabban lóként, magával visz a mélybe és ott jó étvággyal elfogyaszt. Most kaptok 10 perc szabadidőt, hogy gyönyörködjetek a tájban és a tengerben, csináljatok sok-sok szelfit, utána találkozunk a busznál. Ha selkie-t vagy kelpie-t láttok, inkább ne közelítsetek! – nevetett.

Max jót mosolygott a torzonborz skóton, majd lesétált a part kövein egészen a vízhez. Szeretett volna már egy kicsit távol lenni viháncoló utastársaitól, különösen a két amerikai nőtől, akik mindenen úgy vihogtak, mintha csipkedték volna őket.
Ám ahogy leküzdötte magát a köveken, észrevette, hogy nincs egyedül: már ül ott egy nő, tekintete a messzi tájra révedt.
- Elnézést, nem akartam megzavarni. Szeretné, ha arrébb mennék?
- Nem, maradjon csak. – mosolygott, kicsit összébb húzva magán a furcsa pokrócot, amivel próbálta megóvni a vállait a szél jeges harapásaitól.
- Veszélyes egy hölgynek itt ülnie egyedül. Még a végén selkie-nek nézik.
- Hogy minek?
- Nem hallotta a történetet? A selkie-k a helyi fókatündérek.
- Fókatündér…ez jópofa.
- Épp most mesélte Greg, és miután megláttam Önt, egy pillanatig majdnem elhittem.
- Ki az a Greg?
- Az idegenvezet… vagy Ön nem a csoporttal van?
- Nem, én csak úgy erre jártam. Szeretem a tengert nézni.
- Elég kietlen környék és a buszunkon kívül nem nagyon láttam autót. Csak nem sétált idáig?
- Nem – mosolygott rejtelmesen a nő. Máshogy érkeztem.
- Letelt a tíz perc! Gyertek vissza a buszhoz, vagy itt hagylak titeket a kelpie-knek! – üvöltött a háttérből a bariton. Max felkapta a fejét, majd, amikor visszanézett, a nő szőrén-szálán eltűnt. Furcsállotta, hiszen amerre nézett, kopár volt a part, kilométerekre el lehetett látni, és nem volt egy bokor, vagy cserje sem, ami kitakarhatta volna a kilátást. De nem volt idő ezen töprengeni, hiszen várta a csoport: felkapaszkodott a parton és visszaügetett a buszhoz.

Eszébe sem jutott a dolog a hét végéig, amikor véget ért a befizetett út, és elbúcsúzott a csapattól Edinburgh-ban. Úgy tervezte, hogy még egy hetet utazgat, kezdetnek Glasgow felé veszi az irányt, de amikor a pályaudvaron meglátta az Inverness-be tartó buszt, nem bírt ellenállni a kísértésnek. Végülis szép környék, miért ne nézhetné meg még egyszer? Glasgow-ról úgyis azt mondják, hogy unalmas – győzködte magát. A buszon ülve persze már azon morgolódott, hogy lehetett ilyen hülye, hogy utánamegy egy nőnek, akit életében egyszer látott, 2 percre. – Hogyan is találhatnám meg? Elég nagy az a környék. A nevét sem tudom. Azt sem tudom, hogy szimpatikusnak talált-e egyáltalán. És valószínűleg már rég férje van, meg gyereke. Mindegy, iszom Invernessben egy jó ale-t, aztán felszállok szépen a buszra, ami visszahoz.
De amikor megérkezett, úgy volt vele, hogy akár le is sétálhat a kikötőbe. Ott meglátta egy autókölcsönző cég hirdetését, és végül azon kapta magát, hogy egy Land Roverben ülve próbál megküzdeni a bal oldali vezetéssel.
Viszonylag gyorsan – és balesetmentesen – levezette azt a 100 kilométert a parti sziklákig, és hevesen dobogó szívvel szállt ki a kocsiból. – Ennek semmi értelme – korholta magát. – De legalább jó levegőn vagyok. – szippantott mélyeket a sós levegőből.

Lement a köveken a partra, ahogy legutóbb is, és akkor hirtelen meglátta… a tengert. Meg a köveket. Meg a sirályokat. Ücsörgött kicsit, alaposan kidühöngte magát, majd hagyta, hogy a lelke elcsituljon végre, hogy a metsző szél és a hullámok látványa elfújjon-elmosson minden gondolatot. Csak ült és élvezte a semmit.

- Elnézést, nem akartam megzavarni. Szeretné, ha arrébb mennék? – szólalt meg a háta mögött egy női hang.
- Nem, maradjon csak. Örülök, hogy újra találkozunk. Hova tűnt a múltkor?
- Sajnos mennem kellett. Bármennyire is szeretnék, nem lehet egész nap a parton ülnöm… Hívott Otthon.
- És hol van az otthona?
- Itt, nem messze.
- Talán a vízben?
- Magának ez a víz a mániája – nevetett. – Azt hiszem, a skótok telebeszélték a fejét a legendáikkal. Nem, nem vagyok fóka, még félig sem.
- Akkor hogyan tudott olyan gyorsan eltűnni? – incselkedett a férfi.
- Nem tűntem el egyáltalán. Lementem a kövek közé, oda – mutatott egy rejtett zugra a nő. – Ott volt Otthon. Otthon a lovam. Tudom, hogy hülye neve van, nem én adtam neki. Most nézze meg, már megint ott téblábol a sirályok fészke körül, aztán csodálkozik, ha megcsípik az orrát! – kiáltott fel a nő, majd ledobta a pokrócot a válláról és a ló után szaladt. Max valóban látott arrafelé egy lovat, de a nőt sehol.
- Na, jön már? – hallotta a hangját egy perc múlva. Még mindig nem látta. Talán a ló mögött lenne? Vagy eltakarják a sziklák?
Max kővé dermedve nézte az állatot, ami képes voltbokáig a jeges vízben ácsorogni. De még jobban lekötötte a figyelmét a ledobott pokróc, ami így, jobban megnézve sokkal inkább tűnt valamiféle állatbőrnek…
- Na, jön már? – hallotta a búgó, hívogató hangot a ló irányából.

 

Vízparton képünket megtalálod: klikk ide

Nagy Tímea  *  webszovegek.hu

 

 



Kapcsolodó képeink




Vissza a hírlistához