Repülés

2017. november 27.

Anette ott állt az álmai előtt.
Na jó, pontosabban egy meredély szélén állt.
Nem is igazán állt, inkább guggolt.
Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy a feneke a földet súrolta, akkor technikailag inkább ült.
Innen nézve, ami előtte volt, nem is tűnt igazán álomnak. Inkább egy kicsit rémálom-szerű volt. Ha letekintett, a lába előtt a semmit látta, jó hosszan.
Miért is gondolta, hogy ez jó ötlet lesz?

 

 

- Készen áll, kisasszony? – kérdezte mögötte egy nagyobbacska darab férfi.
- Hát.. öö.. khm.. igen.. igazán… nem… - hebegte Anette, de nem nagyon jutott el a dadogás végéig, mert a férfi a karjánál fogva megemelte, mint egy tollpihét, megforgatta, és ripsz-ropsz magához kötözte.
- Na, meg is volnánk. Figyeljen, mert mi leszünk a következők.
- Nem is… izé.. lehet, hogy inkább mégsem… - makogta az orra alatt Anette.
- Mit mond? Beszéljen kicsit hangosabban, tudja, maga mögött vagyok. Meg nem is a régi már a hallásom.
- Azon gondolkodom…
- Figyeljen, mi jövünk! – szakította félbe a férfi, és oldalra lépett egyet. Nem volt mit tenni, Anettnek is lépnie kellett, ha nem akart megbotlani és a férfival együtt legurulni a semmibe. Márpedig határozottan nem akart. A szakadék mély volt, meredek, és időnként sziklák, fenyőfák tarkították a füves lejtőt. Anette élénk fantáziájának köszönhetően már látta is maga előtt, ahogy végiggurul-pattog rajta, hol egy kőbe veri a fejét, hol a férfi zuhan rá teljes testsúllyal. Jobbnak látta hát együttműködni, magában fohászkodva, hogy a férfi tudja, mit csinál.

- Na, akkor kisasszony, a dolog nagyon egyszerű. Amikor azt mondom, hogy most, akkor elkezd futni, ahogy a lába bírja, aztán amikor elveszti a lába alól a talajt, abbahagyja a kalimpálást. Onnantól nem csinál semmit. Értette?
- Igen.
- Jól van. Akkor egy, kettő, három, MOST!

Anette soha nem volt jó futó, még a városban sem, a terep pedig kifejezetten ijesztően hatott rá, hiszen annyi minden van, amiben megbotolhat, kificamíthatja a bokáját! A férfi ott futott-lihegett közvetlenül mögötte, mi van, ha összeakadnak a lábai? És különben is, ki olyan nemnormális, hogy nekiindul a szakadéknak?
- Hát én. – gondolta magában futás közben. Innen már nem volt visszaút, a férfi megindult, és úgy rántotta magával a lányt, hogy észre sem vette, hogy már fut. Nem is kellett sokat kocogni, a szél máris belekapott az ernyőbe, és Anette arra eszmélt, hogy a lábai valóban a levegőben kalimpálnak, 
mint valami elszúrt rajzfilmfigurának.

- Szóval így érzi magát a prérifarkas, mielőtt lenéz és lezuhan. – konstatálta magában. Rögtön meg is állapította: lenézni ezek szerint szigorúan tilos.
- Nézzen csak le, kisasszony! Látja a fákat?!
- Igen – hebegte Anette tériszonya, ami egyértelmű hazugság volt, hiszen szorosan zárva voltak a szemei. De hát nem ezért küzdötte le a félelmét, hogy itt lógjon csukott szemmel, mint egy zsák rongy!

Kinyitotta a szemét, és varázslatos látvány tárult elé. Magasan a fenyőerdő fölött voltak, messze volt a horizont, és puhán suhantak, akár egy madár, amikor meglovagolja a szelek szárnyait. Hiszen madarak voltak ők is: az oktató és a diák, a pilóta és az utas, két vendég a színes siklóernyő alatt.

Immár nem volt egy szikrányi kétsége sem, valóban az álmai elevenedtek meg: REPÜLT!

 

A Felhők című képet -ide kattintva- vásárolhatod meg!

 

Nagy Tímea  *  webszovegek.hu



Kapcsolodó képeink




Vissza a hírlistához