Prédák és vadászok

2017. augusztus 19.

Prédák és vadászok

Végre elállt az eső, ami már napok óta szemerkélt az erdőben. A levegőt nyirkos, nehéz szagok ülték meg, minden lélegzetvételnél ezernyi különböző aroma keveredett össze a Vadász orrában. Az őszi avar enyhén rothadó szaga, a fák illata, a nyulak ijedt kipárolgása, a mindig elérhetetlen madarak furcsa szaga… A Vadász napok óta nem evett egy jót, hiszen a legtöbb állat elbújt valahova az eső és az állandó nyirkosság elől, de most örömmel érezte, hogy végre megelevenedett az erdő.
Távolról érezte egykori testvérei szagát is, akik elfogadták Vezérnek, majd elpártoltak tőle, amikor egy hatalmas szarvas agancsa megsebesítette, és többé már nem ő volt a legerősebb a falkában. Nem volt benne harag, sértődöttség, vagy más érzelem: farkas volt, ez volt az élete rendje. Ő sem habozott egyetlen percig sem, amikor az előző Vezér gyengeséget mutatott, és lelökte őt a csapat éléről.
 

 

A véknya azonban még mindig fájt néha. A seb már behegedt, a bunda alatt nem is látszott a nyoma, de érezte, hogy belül valami még mindig nyitva van. Újra tudott már járni, futni, enni, de néha még úgy belenyilallt a fájdalom, hogy nyüszíteni kellett.

Most azonban nem érzett mást, csak mardosó éhséget. Elindult a szagok irányába, kereste a mező nyulait, hogy legalább enyhítsen a gyomra korgásán. Ám ekkor más szagot is megérzett: a Szarvasbikáét. Az állat, amely megsebezte, itt volt valahol a közelben, ereje teljében, kövéren, és zamatosan. A farkasnak összefutott a nyál a szájában, de tudta, hogy a szarvas ellen nincs esélye – a saját kárán már megtanulta. Még a testvéreivel együtt sem tudta legyőzni, hogyan sikerülne hát egyedül?
Tisztelte a bikát, bár félni nem félt tőle. Tudta, hogy ha illő távolságban marad, nem eshet újabb bántódása.
Elindult hát a mező felé.

A mező felől azonban kellemetlen dolgokat hozott a szél: fém csengését, halott bőr szagát, puskaport és a fület bántó, ugatás-szerű hangot, amilyet egyetlen állat sem ad ki. Emberek közeledtek, olyan vadászok, akik nem merik a fogaikat és a karmaikat használni, hanem gyáván, messziről ölik meg a prédát. A farkas soha nem látta, hogy az áldozataikat megették volna: ezek a lények csak ölni szerettek. Épeszű állat nem szállt szembe velük.
Szagolni nem tudnak, a látásuk gyenge, a fülük kicsi és csökevényes, valahogy mégis mindig észreveszik az állatokat. A farkas nem értette, hogyan csinálják, és nem is volt kedve gondolkodni a rejtélyen. Azt figyelte inkább, mit súgnak az ösztönei: mi legyen most? El merjen-e indulni az ellenkező irányba prédát keresni, vagy az ember mindenhol ott van?

Egy kutya ugatni kezdett. Nem is volt igazán kutya: valami kicsi, szőrös dolognak tűnt inkább, csapzott rókának, vagy elfuserált hódnak. Annyira erős volt rajta az ember nőstényének a szaga, hogy a farkas későn vette észre a közeledését, most ott állt tőle pár ugrásnyira, és hangosan csaholt.
- Mondtam én, hogy hagyjuk otthon ezt a korcs ölebet! – kiáltotta az egyik vadász a másiknak. – Még a végén elzavar itt nekünk minden vadat!
- Nem oda, te! Ez szagot fogott!
- Na, nézd már, még a végén a pincsi lesz itt a legnagyobb vadász! Hol vannak a kopók ilyenkor?
A farkas rémülten állt az árnyékban. Ha odakap, könnyedén eltörheti a korcs nyakát, de akkor biztosan meglátják, még ezekkel a csökevényes szemekkel is. Ha elszalad, a csörtetés és az aljnövényzet mozgása árulja el. Ha közelebb jönnek, észreveszik, és akkor biztosan vége.

Tőle balra megzörrent a növényzet. A szarvasbika ott állt tőle pár méterre. Látványától még a kis kutyacsökevényben is megakadt a hang, és farkát behúzva hátrált. A farkas meg tudta érteni: a bika még annál is nagyobb volt, mint amire emlékezett, szarva súlyosnak és élesnek látszott.
A szarvas nem csinált semmit, nem fenyegette sem a kutyát, sem a farkast, jelenléte mégis elég volt ahhoz, hogy mindenki rá figyeljen. A vadászok is észrevették, éktelenül kiabáltak egymással, és azonnal lekerültek a vállukról a szúrós szagú fémbotok. Durrogtatni kezdtek, egy pillanat műve volt csak, hogy a farkas és a szarvas, egykori vadász és zsákmány összenéztek, és egyszerre kezdtek elinalni a közös ellenség elől.
Mindketten sértetlenül megúszták.

Ez nem egy Disney-mese: a farkas és a szarvasbika nem lettek jóbarátok, nem járták együtt az erdőt, de tiszteletben tartották egymás területét, és soha többet nem keresztezték a másik útját.


A Szarvas című képet -ide kattintva- vásárolhatod meg!

 

Nagy Tímea  *  webszovegek.hu

 


Vissza a hírlistához