Egy hiba, amit senki nem hallott

2017. szeptember 1.

Egy hiba, amit senki nem hallott

Juliette beült a terembe. Legalább ezer ember vette körül, izgatott sutyorgás, prospektusok zizegése, a több mint száz éves székek reccsenése bárki más számára kellemes zsongást jelentett volna, ám hozzá ez el sem jutott. Ő tágra nyílt szemekkel a látványt itta be, a kristálycsillárok sziporkáját, a freskók élénk színeit, a függöny bársony bordóját, ó, és persze a zenekart, akik már diszkréten hangoltak az árokban!

Már kislánykora óta rajongott Beethoven-ért és az Appassionata-ért, ami szerinte a szerző leglenyűgözőbb darabja volt. Akárhányszor csak eszébe jutottak változatos zongorafutamai, mindig közel érezte magához a siketséggel küzdő zeneszerzőt, akinek el kellett veszítenie azt, ami a legfontosabb volt számára az életben.

Amikor felgördült a függöny, és a zongorista besétált a színpadra, Juliette-nek könnybe lábadt a szeme. El sem tudta hinni, hogy most végre, életében először élőben élvezheti az előadást, méghozzá a párizsi Opera Garnier színpadán . Zsebkendőjével próbálta diszkréten letörölni a könnycseppeket, hiszen egyetlen pillanatot sem akart elszalasztani. Lenyűgözve bámulta a zongorista ujjait, ahogy előbb épp csak finoman megérinti a billentyűket, mintegy szerelmes csókokat váltva a klaviatúrával, majd belelendülve egyre gyorsabb, cifrább variációkat játszik le, mintha önfeledten táncolna a zenével. A művész behunyta a szemét játék közben, Juliette azonban egy pillanatra sem merte. Ahogy már kislánykorában, amikor először meghallotta édesapja dolgozószobájában, most is úgy érezte, hogy a zene egy ismeretlen világba kalauzolja el. Az első, gyors tétel sebes folyamként ragadja magával, nincs menekvés, csak viszi, dobálja, hol a víz felett van a feje, hol alatta, azt sem tudja, merre van a kék égbolt… Majd a víz lehajítja a szikláról, hogy utána megtisztulva, újjászületve, felfrissülve bukkanjon fel a lenti nyugodt tavacskában. A második, lassú tétel elringatta, hagyta, hogy a hátán feküdjön, sodródjon, miközben a nap sugarai simogatják az arcát. Később, felnőttkorában persze számtalan tanulmányt olvasott arról, hogy mit is akarhatott átadni a szerző a zenével, de bármennyire is nagyra tartotta a zenetudósokat, mindig is úgy érezte, hogy nem értik meg igazán. Ez a külön világ az ő titkuk volt: közte és Beethoven közötti titkos megállapodás, hogy senki nem nézhet be a tavacskához. Elvégre nem ez volt az egyetlen közös bennük. Ezért lehetett itt ilyen önfeledt, még akkor is, amikor a kinti világban számtalan keservet kellett kiállnia.

A harmadik tétel már korántsem volt ilyen békés, Juliette kényelmetlenül fészkelődött a székén. Számára ez a rész mindig arról szólt, hogy az üldözői, akik elől a folyóba menekült, rátaláltak: kiragadják a tóból, hogy magukkal vigyék, és elvegyék tőle a legfontosabbat, ami valaha is számított neki: a zene szeretetét, amit édesapjától örökölt. A darabnak ez a része keserédes volt számára, hiszen ez volt az, amit utoljára hallott az életben. Amikor a betegsége egyre rosszabb lett, számtalanszor játszotta el magának a darabot, és minden alkalommal úgy érezte, hogy a hallásának újabb darabkáját viszi magával. Amikor az utolsó alkalommal elhaltak az utolsó hangok, végleg elcsendesült számára a világ, de könnyedén le tudta játszani a képzeletében, vagy a zongoráján bármikor. De egy sem volt olyan gyönyörű, mint itt ülni, és nézni a zongoristát, tátott szemekkel bámulni – és egyedüliként észrevenni, szinte hallani, ahogy az utolsó tétel egyik hangjánál picit megremeg az ujja, és egyetlen századmásodperccel túlnyújtja a szünetet. Ez az ő kis titkuk maradt, és ettől a tudástól mintha egy napra újra visszakaphatta volna a hallását.

Úgy érezte, végre megbékélt: immár az utolsó tétel is vigasztalóvá vált számára, eltűnt belőle minden keserűség.

 

Az Appassionata című képet ide kattintva ásárolhatod meg,

hogy Juliette és Beethoven titkos történetét hazavihesd az otthonodba

 

Nagy Tímea   * webszövegek.hu

 

 

 

 

 



Kapcsolodó képeink




Vissza a hírlistához